Molnos Angéla

HAZATÉRÉS AZ ANYANYELV BOMLADOZÓ KÖZEGÉBE 

Kedves angliai ismerősöm megkérdez: "Hát aztán, hogy érzed Magad itt, az anyanyelv élő közegében?" Torkomon akad a válasz. Mit mondjak? Hiszen tudja, mennyire sóvárogtam a tisztán csengő, ékes magyar szó után.

Hiába éltem több, mint harminc évet angol nyelvterületen Londonban és Kelet-Afrikában, nyolcat a spanyol nyelvű Argentínában és Uruguayban, hetet Németországban és a német Svájcban, hatot Olaszországban; hiába írtam könyveket angolul és németül, verseket olaszul és spanyolul, egy nyelven sem éreztem, hogy én én vagyok. Mintha mindig álarc mögött éltem volna, vagy valami folytonos szerepjátszásra ítélt volna a végzet. Pedig vonzottak ezek az álarcok és serényen karban is tartottam őket. Egyik-másik néha a megtévesztésig ráforrott a lelkemre.

Mégis mindez színjáték volt. Ma már tudom, hogy csak egy nyelvet lehet tökéletesen elsajátítani, az anyanyelvet. Ha az ember egyáltalán megtanulja, mert nem könnyű és hallatlanul hosszú időbe telik. Életünk első évében csak hangokkal kísérletezünk. Azután kinyögjük az első szót, ami valójában egy egész mondat. A felnőttek, akik minden fontos dolgot gyorsan elfelejtenek, szónak nézik, mert rövid. Az első "Mama!" körülbelül azt jelenti, hogy "Maradj velem. Ne is álmodj arról, hogy itt hagysz, mert ha csak egy lépést is teszel, olyan irdatlanul üvöltök, hogy megszakad bele a szíved és örökre megbánod. De az is lehet, hogy egyszerűen megöllek." Évtizedek telnek el, mire mindezt így szépen, részletesen szavakba tudjuk foglalni. Közben pedig csak tanulunk, tanulunk. Mindenki körülöttünk figyeli, élvezi döcögő, dadogó, selypítő, tétovázó, zökkenős haladásunkat. A bárgyubbak leszállnak a mi szintünkre és velünk együtt idétlenkednek. Ezekre nem kell ügyelni. A többség javít és oktat.

Az asztalnál a kisfiú azt kérdezi, hogy ez mi. "Saláta" szól a válasz. Mire ő: "Azt tudom, de ez mi?", és ujjával egy salátalevél felé bök. Megint ugyanaz a válasz, és megint ugyanaz a nem tágító kérdés. Segíteni akar a már-már türelmét vesztette szülőnek, és negyedszerre nem mutat, hanem két kis ujjával kiemel egy zöld levelet: "De, ez mi?" Erre elcsattan a nagy pofon pimaszságáért. A felnőtt nem fogja fel, hogy ez a gyereknek egy rendkívül fontos, szellemi fejlődésébe vágó kérdés volt. Ismerte a paradicsom-, az uborka-, a pityóka- és még néhány más salátát, és meg is tudta nevezni, hogy mi van bennük. Csak most nem, mert nem értette, hogy mit tettek ebbe a salátába. Nem tudta, hogy a "saláta" nemcsak étel, amit elkészítve elébe raknak, hanem kint a kertben egy bizonyos növény neve is. Még arra sem ébredt rá eddig, hogy ugyanannak a szónak több jelentése lehet. Azt sem sejtette, hogy a nyelv nem az ő kis következetes agya törvényei szerint működik, hanem tele van ellentmondásokkal. Él és hullámzik, változik a saját rejtett irányelvei szerint térben és időben, századokon, ezredéveken át. Egyedül a művelt nyelvérzék képes ezt a hatalmas természeti jelenséget, amely emberi mivoltunk alapja, teljes egészében felfogni, és követni. E nyelvérzék az élet első éveiben fejlődik ki.

Egyszer adódik mindenki életében az a bódító élmény, hogy közvetlen környezetünkkel együtt fedezhetjük fel az anyanyelvet és így az egész világegyetemet. Minden egyes benyomás, amit az érzékek sugallanak, a mélyen lélekbe hatoló dallamok, zajok, zörejek, ütemek, az ízek, szagok és illatok, a bársonyos, érdes, selymes, puha, kemény, meleg és hűvös felületek, a szivárvány minden színe és árnyalata, amire a gyermek felajzott érdeklődése, kielégíthetetlen kíváncsisága irányul, egyenként elkülönül, kibontakozik az egészből, fogalommá sűrűsödik, és nevet kap. A gyerek örül a felfedezéseinek, játszik velük és játszik magával a nyelvvel. Élvezi édes anyanyelve adta szellemi hatalmát. Az életkedv és a nyelv szeretete egymásba fonódnak.

Áldom a sorsot, hogy tizenhárom éves koromig volt időm az anyanyelvemmel fölnőnöm. A komoly idegennyelv-tanulás csak azután kezdődött. Károsul és nem nyer az a gyermek, aki már zsenge korában két-három idegen nyelvet tanul egyszerre, és ugyanakkor sem a család, sem az iskola nem vezeti be őt kellőképpen a magyar nyelv erős várába, hallatlanul gazdag kincsestárába. Ez gátolja a gondolkodási képességet, mely egy nyelven fejlődik a legjobban. A nyelven keresztül gondolkozik az ember. A szellemi képesség az anyanyelvben bontakozik ki a legteljesebben, föltéve, hogy azt folytonosan óvjuk, műveljük, és nem zavarjuk meg több más nyelv túl korai tanulásával. Egy vagy két idegen nyelv még használhat is a már jól megalapozott anyanyelvi tudásnak, ha azzal együtt gondozzuk és ápoljuk őket. Minden nyelvet úgy kell művelni, mint egy szép és hasznos kertet, melyet állandóan figyelünk, és amikor kell, locsolunk, táplálunk, tisztítunk, gyomlálunk és részben újra beültetünk. Nem vadon vagy őserdő, amit magára lehet hagyni.

Az idegenmajmoló úgy fitogtatja tudását, hogy az angol-amerikai kifejezések korcs magyar változatát a lehető leggyakrabban bedobja beszédébe. Ebben egész környezete megerősíti. Mert nálunk divat az anyanyelvnyúzás. A divat csak terjed, terjed. A nyelvbomlasztás ragályos betegség, sőt nemzeti öngyilkosság is, de a legtöbben nem így látják. Pedig, jaj annak a négy-öt évesnek, aki a mai utcai föliratokon gyakorolja első olvasási kísérleteit. Mire folyékonyan ír és olvas, már nem tud se angolul, se magyarul.

Igen hazajöttem több, mint fél évszázad után az anyanyelv közegébe ... "Szuper!" - mondja mellettem egy jól öltözött fiatal asszony a postán, miután a hivatalnok biztosítja afelől, hogy levelét másnap megkapja a címzett. Eszébe sem jutna olyasmi, hogy "Nagyszerű!" vagy "Nagyon jó!" Megfordulok és íme szembeötlik a felirat az új bolt fém és üveg homlokzatán: "POSTASHOP". Kimegyek. Amerre csak nézek, mindenütt "akció"-ba ütközöm. Bámészkodom a kirakatoknál. Ott is: "Akció!" A sarkon találkozom egy ismerőssel. Megkérdezem, hogy mi ez a nagy tevékenység mindenütt. Értetlenül néz rám és kérdi: "Hol?" "Hát itt, ez a sok 'akció'". Nem érti, hogy tényleg nem értem. A végén rájön. Én is. Ez az egy szó mindent jelent, mindent helyettesít: a tavaszi, nyárvégi, őszi, téli vagy alkalmi árleszállítást, az előnyös vagy kedvezményes árakat, a végkiárusítást, az IFOR csapatok bevetését, a mozgalmas amerikai filmeket, az utcai tüntetéseket Belgrádban, a karácsonyi jótékonysági gyűjtést, a rendőri rajtaütést és még sok, sok mást. Minek szaporítjuk a szót? Egy szó elég ... "Ez már beépült a nyelvbe. Nem lehet kifogásolni. Különben az idegen behatás nemcsak a szavakat érinti, hanem a mondatszerkezetet is." - teszi hozzá. Mintha nem tudnám. Belül fölkavarva, udvarias mosollyal megköszönöm a felvilágosítást és hazamenekülök.

Bekapcsolom a rádiót, a tévét. A torz szavak tömege árasztja el meleg otthonomat. Mindegyik két-három, de sokszor húsz-harminc gyönyörű magyar szót tuszkol ki emlékezetünkből. Kosztolányi Dezső (1971, 63 o.) gyűlölte a "fantasztikus" szót és sohasem mondta ki vagy írta le. Szerinte a következő szavaink rovására használjuk: fellegjáró, elképesztő, boszorkányos, csodálatos, délibábos, döbbenetes, egetverő, elbűvölő, hátborzongató, hihetetlen, hökkentő, káprázatos, kísérteties, kitűnő, lidérces, megrökönyítő, nagyszerű, óriási, regényes, regeszerű, tündökletes, varázsos, stb.

A műsorvezetők érezhetően élvezik a lehetőséget, hogy a nagy nyilvánosság elé tárják ezt a latin-angol-magyar nyelvzagyvalékot, amiből természetesen az angol látogató egy árva szót sem ért. De nekem ezt most meg kell tanulnom. Megtanultam, hogy Hajdú-Bihar megyét már nem így hívják, hanem "régió"-nak. De lehet, hogy félreértettem, és talán a Tiszántúlt vagy egész Kelet-Magyarországot illő így szólítanunk, velősen latinul. Megtudom, hogy a közegészségügy "szektor", vagy, ha jobban tetszik, "szféra" (még nem nyomoztam ki a különbséget), a maradi szemlélet nyilvánvalóan nem divat és ehelyett azt mondjuk, hogy "retrográd" vagy "retrospektív perspektíva", de a pénzelés, a tőkebefektetés, az anyagi támogatás, a fedezet sem divat már, mert itt csak "finanszíroz"-nak és "szponzorál"-nak. A magánosítás is szűnőfélben van. Annál erőteljesebben halad a "privatizálás" és a még divatosabb "privatizáció", amiből végre született egy új magyar szó: "tocsikol". Pontos jelentése még nem egészen világos, de legalább ennek az egy szónak magyar a hangzása.

Hogyan érzem magam az anyanyelv élő közegében? Drága, jó barátom, bevallom, fuldoklom és lehet, hogy bele is betegszem. Különben Debrecen levegője jó, nekem egészséges, és nagyon szeretem. Nyelvünket is meg lehetne menteni. Ez az egyetlen kincsünk, melyet mindenki megtarthat és gyarapíthat. Nem kell hozzá se pénz, se hatalom. Csupán egyéni elhatározás dolga, hogy gondozzuk ezt az egyedi és drága nyelvet. Elmúlt nemzedékek lelkét és szellemét hordozza magában. Ők ápolták és művelték sokszor nagy áldozatok és szenvedések árán. Óvjuk meg mi is az eljövendő nemzedéknek.

Rovásírás: Hosszú Gábor betűkészlete alapján

A fenti cikk először a Hajdú-Bihari Napló irodalmi melléklete, a "Szó-Kép"-nek 1997. február 12-iki számában jelent meg a következő bevezetéssel: "... cikkünk szerzője lélekgyógyász, aki több mint fél évszázados külföldi tartózkodás után települt vissza Magyarországra. 1994-ben alapítványt hozott létre a lélektani szaknyelv magyarítására. Behatóan foglalkoztatják a magyar nyelv megőrzésének kérdései. Angliában nagy sikert aratott szakkönyve, Az idő kérdése, februárban jelenik meg idegen szavaktól mentesen a Kossuth Egyetemi Kiadónál. Írásában a hazatelepülése - 1996 májusa - óta eltelt idő nyelvi élményeit foglalta össze a Szó-Kép számára. (A szerkesztő)"

 

Másodszor megjelent 1997. június 12.-én a Szabadság című kolozsvári közéleti napilap "művelődés" oldalán. A szerkesztő, Németh Júlia, többek között a következőket fűzte hozzá: "Molnos Angéla rendkívüli életútját, pályájának alakulását a rövid lélekelemző kezelés lényegét ismertető, Az idő kérdése című, a Debreceni Egyetemi Kiadónál 1997-ben napvilágot látott kötete alapján összegeztük. A szakkönyv ismertetésére visszatérünk. - Lapunk olvasói Molnos Angélát, a költőt ismerik. A Csodavárás című, 1992-ben, Londonban megjelent kétnyelvű kötetéből készült válogatás nagy sikert aratott annak idején. 'Visszanézni / csak későn fogok, / csak egyszer utoljára, / ha majd összeszedem / a nagyvilágban / szerteszét hagyott / énemet, / mert örök búcsúzás / volt az életem' - vetette papírra 1950-ben, Buenos Airesben. Hogy negyvenhat évre rá elérkezettnek lássa az időt a visszatérésre. Hogy véget vetve az örök búcsúzásnak visszatérjen oda, ahonnan valójában sohasem, egy pillanatra sem szakadt el. Szülőföldjére. 'Miután fél évszázadon át kísérleteztem más nyelveken írni, visszatértem a magyar nyelvhez. Akármennyire elhanyagoltam, mégis elevenebben lüktet bennem, mint a többi, később tanult nyelv' - írja. S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja a Hajdú-Bihari Napló irodalmi mellékletében megjelent, de lapunknak is elküldött fönti vallomása az anyanyelvről. A szerzőnek az anyaországi nyelvhasználatra vonatkozó, a magyar nyelv szerető féltéséből eredő bíráló megjegyzései, sajnos, Erdélyben is időszerűek. És hatványozottan megszívlelendők."

Rovásírás: Hosszú Gábor betűkészlete alapján

Vissza a kezdő oldalra